Tanulság

2011 február 5. | Szerző: Szalay Blanka |

  Alig egy éve, hogy megírtam a felvételit. Nagyon rossz bizonyítvánnyal, bekerültem Budapest egyik legjobb és legszebb gimnáziumába. (a mai napig sem értem, miféle csoda folytán történhetett) Tudtam, ha egy ilyen lehetőséget kaptam a sorstól, nagyon össze kell szednem magam. Eldöntöttem, hogy úgy fogok tanulni, mint még soha addig. Az első 2-3 héten, tartottam is magam az elhatározásomhoz, de utána megálltam. Igen, megtörtént az, amitől a szüleim a legjobban féltek. Elhitték, hogy jobb tanuló leszek, de csalódniuk kellett bennem. Az osztály két csoportra van osztva. A két csoportot, félévek választják el egymástól. Először is erősebb az angol, másodszor pedig a társaság is összehasonlíthatatlan. Én a jobb angolos csoportba kerültem. A tanulást hanyagoltam, állandóan a neten lógtam, és csak a társaság miatt jártam be. Szerettem azt a csoportot, és ők is engem. A gólyatáborban összebarátkoztam 2 olyan lánnyal, akiknél már az első szóváltás után éreztem, hogy az egész életem végig kísérik majd.

 Természetesnek vettem, hogy jó csoportban vagyok, jó a társaság és a tanárok is rendesek. Általában kedves és jóindulatú vagyok másokkal, de van egy nagyon rossz tulajdonságom, amiről tudom, hogy le kell szoknom: bárhol, bárkivel képes vagyok bárkit kibeszélni. Egyszerűen nem tudom megállni. Nem pletykálok, de mindenkit gátlástalanul kibeszélek.

 Azt hiszem a sors megelégelte, hogy nem tanultam és, hogy mindenkit kibeszéltem. Akkora pofont adott, amekkorát, még soha, senkitől sem kaptam még. 3.4 lett a félévi bizonyítványom. Egyik percről a másikra, az osztályfőnököm közölte velem, hogy majd valamelyik nap, hívják fel őt a szüleim, mert beszélni szeretne velük, hogy nem lenne-e könnyebb, ha átmennék a másik csoportba.. (ebbe az iskolába, mindenki két tannyelvű általános iskolából jött, de én nekem csak heti 3 volt, és azon sem csináltunk túl sok mindent.) Ez olyan érzés volt, mintha egy ragyogó, napsütötte égboltot, hirtelen a semmiből, csúnya, fekete felhők borítanák be. Azt hittem beleőrülök. Beszélt a szüleimmel, és egy héten belül már a másik csoportban voltam.

 Mikor a tanárnő a csoportnak is elmondta, hogy a másik csoportba megyek, egyszer csak megszólalt az egyik fiú: ‘De tanárnő, a Blanka ne menjen el, őt annyira szeretjük.’ És ezután a csoportból mindenki mondta neki, hogy ne rakjon át. Látván, hogy a sok ember, akiket mind kibeszéltem a hátuk mögött, most azért harcolnak, hogy velük maradhassak, azt hittem belehalok a lelkiismeret furdalásba.

 Ennek a pofonnak sikerült ráébreszteni arra, hogy mit is veszítettem. Rájöttem, hogy ha többet (vagy egyáltalán valamit) tanultam volna, mindez nem történik meg. Nem becsültem meg, hogy a sors egy akkora lehetőséget adott, amekkorát nem mindenki kap az életben. Tudtam, de nem láttam tisztán mit is veszíthetek. Nagyon dühös vagyok magamra, és ha visszaforgathatnám az idő kerekét, mindent másképp csináltam volna. A pofon, amit kaptam, egy örök életre belevéste a fejembe, hogy mindig meg kell becsülni azt, amink van, vagy amit a sors adott, mert egy pillanat leforgása alatt elveszíthetjük..